HTML

Sevi egypercesei

Úgy kell élni az életet, hogy ne csak megtörténjenek a dolgok velünk, hanem meg is lássuk, hogy mi történik. Néha lassan kell menni, és mindent megnézni... Ennyi.

Friss topikok

Linkblog

Archívum

Skatulyaelv

2011.06.05. 07:58 sevi61

In memoriam Bagoly...

Este megnéztem a Sötét zsaruk (Men in Black) című filmet. Eddig még - gondolom - semmi extra... 

A végén megvilágosodtam... Egész életemben próbáltam bebizonyítani, hogy a skatulyaelv nem állja meg a helyét. Én kívül vagyok a skatulyákon. Jó, lehet mondani, hogy az elv arra az igazságra épül, hogy a belevalók legalább eggyel többen vannak, mint a skatulyák, de sosem voltam jó matekos. Viszont annál erőszakosabb. Én nem megyek be egyikbe sem, és kész! Attól még a két tényező adott, hiszen én is belevaló vagyok, és a skatulyák száma is adott, csak én nem megyek bele. Ezzel már bizonyítottam is. 

Szóval, tegnap megnéztem ezt a remekművet. S a végén egy csomagmegőrző látványa bebizonyította, hogy az égvilágon minden skatulya, ebből adódóan mindenki benne van egy skatulyában. Mérsékelten depressziós lettem. 

Dühítő... Sok évvel ezelőtt egy nagyon kedves matematikus ismerősömet a világból üldöztem ki azzal, hogy nem fogadtam el ezt az állítást. Végtelen nyugodt ember volt, egyszerűen nem lehetett kihozni a sodrából. Kivéve, ha előálltam egy újabb verzióval a skatulyaelv kapcsán. Aztán lerajzolta a galambdúcot a galambokkal. Gondolta, most látom a saját szememmel, hogy ha akár csak eggyel több galamb van, mint ficak, akkor legalább egyben legalább kettő tubinak kell lennie.  Ezután évekig nem beszélt velem. Ugyanis közöltem, hogy akkor az egyik nem megy be a ficakba, hanem ficakon kívül ül le. És kész. De értsem meg végre a gyöpös agyammal, hogy minden egy ficak!!!!!! Nem, ezt nem fogadtam el. Nem az a bajom, hogy nem tudok magam elé képzelni bármit is, hanem az, hogy én másként gondolom. Komolyan megharagudott rám, talán miattam nem nősült meg soha... 

Hosszú évekig hallani sem akart rólam. Később megbékélt, gondolom, rájött, hogy a nap attól még keleten kel, ha egy nyakas nő nem adja meg magát. Ez a matematikusoknak talán kicsit lassabban megy, mint az egyéb - gyakorlatilag bármilyen - pasiknak. Néhány éve összefutottunk, és nagyon kellemesen elbeszélgettünk. Nem került szóba semmiféle galambdúc, már réges-rég felnőttek voltunk, nem akartuk egymás idegeit feszíteni. Közben én is megkomolyodtam, igaz, ma sem a matek érdekel, hanem a bölcsészet, de azért már volt közös témánk. Azzal váltunk el, hogy megkérdezte, volt-e már az életemben olyan ember, akinek elfogadtam az érvelését, akinek a tudását hitelesnek tartottam. Abban a percben nagyon szerettem őt. Igen, volt már olyan ismerősöm, akinek a véleménye számomra mindenek felett állt. 

Száz évet leéltem úgy, hogy azt gondoltam, én nem vagyok lakója egyetlen skatulyának sem. Majd nagyon fáradtan, erősen filozófikus hangulatban megnéztem egy amerikai filmvígjátékot, még csak nem is célirányosan, hanem, mert az akadt a kezembe. Egy világ omlott össze bennem. Kártyavárként omlott össze az elméletem a skatulyán kívüliségről. 

Ez a bizonyos ismerősöm sajnos már nem él. Pedig neki kellett volna elmondanom, hogy mindenben igaza volt. Milyen elégedett lenne. 

Ha a véletlen úgy hozná, hogy egy matematikus elolvassa ezt a bejegyzést, kérem ne gyűlöljön! 

Szólj hozzá!

Címkék: skatulyaelv

Minden rendben van...

2011.05.30. 18:30 sevi61

El kellene döntenem, hogy végleg leszoktam a lelkizésről, vagy egyszerűen hagyom, hogy a dolgok menjenek a maguk útján.

Nap, mint nap történnek velem kellemetlenségek, de már nem ver le a lábamról az, hogy egy mozdulattal kitörli valaki az addigi életemet, nem izgulok az egészségemért, mindent elfogadok úgy, ahogy van. Ahogy kapom...
Mert kapok jót is és rosszat is. De talán jót még többet. Ezt addig nem láttam, amíg nem volt ennyi gondom. Az egész élet anomáliák tömkelegéből tevődik össze!
Szörnyű hetem volt, vizsga, költözés a volt férjemtől, és egy nap alatt a munkahelyen mindent megcsinálni, ami a többi elfoglaltság miatt elmaradt. Persze, ilyenkor hibázni is könnyebben szoktam. Most példának okáért elfelejtettem 60 embernek ebédet rendelni. Amikor reggel a metrón belém hasított a felismerés, elzsibbadt az egész gerincem. Hogy fogok a hallgatók elé állni, és megmondani nekik, hogy ma nem kapnak ebédet, mert nekem sok volt a gondom a múlt héten... Felment ez engem a mulasztás terhe alól? Nem... Csak hülyén érezném magam...
Eddig jutottam el, amíg megérkeztem a munkahelyemre. Aztán fogtam magam, és felhívtam az étterem tulajdonosát, és megkértem, hogy segítsen, mert elfelejtettem átküldeni a megrendelőt, de itt van a nyakamon 60 ember, akinek ebédet kellene kapnia. Hihetetlen nyugalommal közölte, hogy majd kapnak egy levest, és egy frissensültet körettel meg egy szelet süteményt. Nincs itt semmi probléma. Fél tizenkettőkor levonultam az éhes csoportommal, és szépen megebédeltek. Mintha mi sem történt volna. Nagyon hálás voltam... nem azért, mert azt hiszem, hogy neki ez nem üzlet. Persze, hogy az. De kimaradt a fejvakarás. Hogy ennyi adagot soron kívül ebédidőben nagyon nehéz beiktatni pluszban, hogy fennakadás lesz a kiszolgálással, hogy most rendelhet be kisegítő pincért. Ez ugyanis mind igaz lett volna. Mindez elmaradt. Megoldotta, nem kellett hatvanszor lehülyézni magamat, ilyen előfordulhat bárkivel. Ezért voltam hálás. Hogy nem kellett megalázkodnom.

Az egész napom nagyon pozitív lett. Amit megkaptam mástól, azt visszaadtam valamilyen formában. Úgy adódott, hogy többször is módomban állt segíteni valamilyen aprósággal valakinek. Nem éreztem megerőltetőnek. Reggel rajtam segítettek, most pedig én tudok segíteni másokon. A kör bezárult. Ilyenkor annyira könnyű olyan közhelyeket előcitálni, hogy lám, mindenkinek így kellene viselkednie, és milyen szépen élhetnének az emberek egymás mellett. Csakhogy az ÉLET nem erről szól. Furcsa kettősség. A jót nem kell megtartani, azonnal tovább kell adni. De nincs mindig VALAKI, akinek tovább lehet adni. Igen, az nincs, akinek továbbadni lehetne. Mert kapni mindig kap az ember. Legfeljebb nem veszi észre, hogy valaki megajándékozta a figyelmével, az előzékenységével, egy gesztussal. 

Nyitott szemmel kellene járnunk. 

 

Szólj hozzá!

Címkék: mindennapok

Mi lett volna, ha...

2011.05.24. 09:17 sevi61

A címben szereplő kérdés a legbutább kérdések egyike. Választ nem várunk az ilyen kérdésekre, ami elmúlt, azon nem lehet már változtatni. De adódik úgy, hogy olvasok egy cikket, hallok egy hírt, és személyes érintettség miatt összekapcsolom saját tapasztalatommal, és akár akarom, akár nem, máris azon gondolkodom: ha nem úgy történt volna, akkor most hol lennénk? Talán még együtt...

Szárnyra kaptak olyan hírek, hogy a fiatalon nyugdíjba vonult katonákat, tűzoltókat stb. esetleg vissza helyezik aktív állományba. Érintett vagyok, ha mára már közvetve is, hát van véleményem. 
Mondhatná bárki, hogy a  legkönnyebb dolog a világon mások életével kapcsolatban véleményt nyilvánítani, de azért mégis... mert az én életemet is erősen befolyásolta...

A férjem alig múlt 40 éves, amikor nyugdíjba ment. Nem volt meg a kellő végzettsége, tanulni nem volt hajlandó, meg volt a 25 éve, miért ne használta volna ki a lehetőséget. Ha csak azért nem, mert én nem tartottam jó ötletnek... Nagy volt a veszélye annak, hogy otthon fog ülni, elszakad a külvilágtól, depi, semmittevés, hárfázás mások idegein, hogy csak néhányat említsek azok közül az észérvek közül, amik hirtelen eszembe jutottak. Az már csak hab a tortán, hogy a nyugdíj fix, de nagyon kevés. Semmit sem értem el az érveimmel, mint kiderült, irigy vagyok. Ennyi.
Évek teltek el. Időnként elment dolgozni, de mindig az lett a vége, hogy "ennyiért" nem jár be sehova. Közben én nagyon kevés fizetésért háztartás mellett napi 8 órát dolgoztam, (majd "vállalkoztam"), este fáradt voltam, nyilván kedvetlen, és nyilván nem volt hangulatom a kipihent, makk egészséges, otthon tespedő és egyre gyakrabban részeg férjemet pesztrálni. Helyette tanultam és diplomát szereztem. A kettőnk igénye között lévő kis mélyedés áthidalhatatlan szakadékká nőtte ki magát. Önzőnek tűnhetek, de az a helyzet, hogy nem fogok azért hátrafelé menni, hogy velem maradjon az, akinek nem számít, hogy meggátol valamiben. 

Száz év és két gyerek ellenére elválok. 

És most visszakanyarodnék a hírhez, miszerint megvonják a nyugdíjat az egyébként életerős emberektől. Aki ki tudta használni a lehetőséget, az valamihez kezdett a fiatal korával és a nagy szabadidejével. Ha most megvonják az egyébként nem magas nyugdíjat, akkor is van miből megélnie. Nem fog visszamenni dolgozni. Ha kiszúrt önmagával és a környezetével, és lepukkant az évek alatt, akkor kap egy lehetőséget, hogy észbe kapjon. Ha az egészségi állapota nem olyan, hogy visszamenjen, akkor kapjon rokkant nyugdíjat, és járjon ellenőrzésre mint ahogyan a többi rokkant nyugdíjas is teszi. Ez akár megoldás is lehet a gondra, mert hogy a jelenlegi állapotot nem lehet sokáig fenntartani anélkül, hogy végképp összeomoljon a nyugdíj rendszer, az biztos. (Most nem nyafogok azért, mert - bár egyidősek vagyunk a volt férjemmel -  nekem még mindig van jó aktív 15 évem, és ő már majd 10 éve nyugdíjban sajnálja magát. Pedig ez is megérne egy misét...)

Néhány kérdés tolong még arra várva, hogy leírjam: Bárki, aki dolgozik egész nap, aztán még család, anyagi gondok, betegség, idősödő rokonok, felnövő gyerekek, akiket el kell indítani ebben a nehéz világban, nem lehet annyira fáradt, hogy megálljon. Most ne hördüljön fel az olvasó, hogy de hát a tűzoltók!!!! Nem csak vonulós tűzoltók mentek nyugdíjba, hanem például az irodai munkát végző katonatiszt nő rokonom is. Igaz, ő azóta is dolgozik, amennyit enged a törvény, és ha visszahelyezik aktív állományba, akkor szó nélkül dolgozni fog. Mint eddig. Érzi az olvasó a különbséget? Nyilván nem veszek mindenkit egy kalap alá. És mindennél többre becsülöm a tűzoltókat, csodálatos bátor emberek! De ez a történet most másról szól. Biztos, hogy jót tett ezeknek az embereknek, hogy fiatalon nyugdíjba mentek? Azért akinek volt elképzelése önmagával kapcsolatban, tovább tanult, hiszen arra is lett volt lehetőség. Ma tisztességes fizetésért dolgozik, és boldogul. Nem az én férjem az egyetlen, aki úgy járt, ahogy járt. És nem vetem meg érte, csak nem tudok vele élni már. Ezzel az írással nem török pálcát senki feje felett sem. Minden élet mást produkál. De tudnunk kell kezelni a saját gondjainkat. 

... megpróbáltam egy másik szemszögből is megmutatni, hogy mi lehet egy hír mögött. Bennem rengeteg érzés kavarog. Sok mindent vesztettem. 

Szólj hozzá!

Címkék: élet

Városi hajnal

2011.05.21. 06:35 sevi61

24 évesen költöztem vidékre. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az én döntésem volt, de akkor is hazudnék, ha azt mondanám, hogy egészen rossz döntés volt. A gyerekek szempontjából talán jó.
Nem rágódtam ezen, 26 év telt el azóta. Amikor kimondtam, hogy elmegyek, nyilvánvaló volt, hogy visszaköltözöm Budapestre. Itthon vagyok, egy albérletben. Ha eladtuk a házat, talán megveszem ezt a lakást. Meglátom, semmi sem köt, nem tervezek előre.
Egyetlen percig sem zavart a zaj... A csend az, ami zavarna. Nem akarok többé csendre ébredni. A madarak csivitelése tökéletesen hallatszik a város zajában is. Csak meg kell hallani.

Szólj hozzá!

Címkék: élet irodalom

Biztos, hogy zöldebb a szomszéd füve?

2011.05.20. 08:47 sevi61

Most, hogy válófélben vagyok, mindenki eláraszt a maga életével... Kéretlenül, persze. Kirakat boldogságok mindenhol. Édes Mutyuli otthon várja az ő Tündérkertjét estéről estére. Mutyuli láncdohányos, és lépten-nyomon próbálkozik,minden nő felé van egy kedves megjegyzése, hátha lepottyan valami. Nyilvánvalóan az illető hölgy félre értené, hiszen ő kiegyensúlyozott házasságban él. Csak rohadtul unja. De ki nem? Néha gyalog megy egy darabon haza, és minden kirakat előtt elámul, hogy ki a franc az a punnyadt vén kecske, aki folyton elé áll... Tündérkertnek ezzel szemben az egész napja azzal telik el, hogy menekül az őt ostromló férfiak elől. Istenem, hát mindenkinek Ő tetszik! Na, nem veszi észre, hiszen neki ott van Mutyuli, az ő élete méze. Csak idegesíti, ha egy másik nőt simogat egy férfi a jelenlétében a tekintetével... Nem hanyagolhatja el a külsejét, tehát mindig meglepi magát valami kis semmiséggel. A cédulát leveszi róla, nehogy Mutyuli azon pár forinton agonizáljon... Este mindkettő türelmetlen. Mert azt sem tudja, hol áll a feje. Vacsoránál kibeszélik Z.-t és feleségét... tökéletes összhang! Megrekedt házasságban élnek, egyáltalán nem valószínű, hogy nem csalják meg egymást.... Este Mutyuli eljátszik a gondolattal, hogy ha Z. talált egy szeretőt, ő miért ne találna. Aztán ránéz a mellette alvó Tündérkertre. De miért van az, hogy más férfi felesége nem öregszik ilyen hatalmas léptékben!?! 

Élvezem, hogy ebből a mókuskerékből kikerültem. Nyilván ezt csak úgy tudtam megtenni, hogy beléptem egy másikba. De ez még tele van újdonsággal. Egyelőre jobb, mint a megunt házasság feliratú volt. Hogy ennek mi a neve? Nem tudom. Mások úgy látják, hogy az irigykedő elhagyott. Lehet.... 

Majd keresünk valami frappánsabbat. 


Szólj hozzá!

Címkék: élet

Kitárul a világ. Vagy nem...

2011.05.19. 21:44 sevi61

Nagyon érdekesen működik az ember figyelem-összpontosítása... olyan ez, mint amikor megveszel egy rég áhított kocsit, és csak azon a rövid úton, amíg hazaérsz, vagy húsz jön veled szemben. Nos, most mindenhol elvált, válófélben lévő, vagy válás felé kacsintgató emberek vesznek körül. Ismerőseim unszolására körül néztem a netes ismerkedő oldalakon... Mit mondjak, tanulságos! Csupa őrületesen jó testű férfi és nő panaszkodik az elfoglaltságára. Mert különben minden ujjára akadna valaki.
Én bezzeg őszinte voltam. Nem akarok férjhez menni, megettem a kenyerem javát, ki-ki alapon mozi, színház, séta, kirándulás, egy kellemes vacsi, egy beszélgetés, és meglátjuk, mi bontakozik ki belőle... Persze, nem fizetek elő, így csak én tudok írni egy-egy diplomás, jó ötvenes fickónak. Mind azt válaszolja, hogy nagyon megtisztelő, de ő nem ilyen kapcsolatra vágyik! Éppen csak azt nem kérdezik meg, hogy tudok-e zoknit stoppolni, és hogy mennyit futok az ágy és a tűzhely között százon. 
Következtetéseim: rengeteg a fiatal gyönyörű lány, aki kizárólag öreg pasival érzi igazán jól magát, hiszen biztos, hogy találnak maguknak valakit. Valószínűleg nem jó a bemutatkozó szösszenetem sem, mert olyan üldözni való elvárásokat fogalmazok meg, mint önálló élet, bizalom, szabadidő tartalmas eltöltése. Úgy fest, ez rosszabb, mint a pestis... Ja, és hogy ki ne hagyjam: bárki írja össze az adatokat a statisztikákhoz, hülyeségeket hord össze! A magyarok nem kövérek, nem lusták! Mind vékony, kisportolt, wellness mániás, vitorlázik, szörfözik, kerékpározik, tagja a tájfutó egyesületnek. Egyszerűen nem értem, kik azok az emberek, akik mellettem kapkodják a levegőt a metrón, akik egy megállót sem sétálnak, mert lusták a végletekig, és nem hogy vitorlázni nem járnak, de még a tévében sem néznek sport műsort. Ja, dehogynem tudom!!! Ők a boldog házasságban élők. Ugye? Mind a százan.
Nincs mese, marad a szemkontaktus...

Szólj hozzá!

Címkék: emberi kapcsolatok nők és férfiak

süti beállítások módosítása