El kellene döntenem, hogy végleg leszoktam a lelkizésről, vagy egyszerűen hagyom, hogy a dolgok menjenek a maguk útján.
Nap, mint nap történnek velem kellemetlenségek, de már nem ver le a lábamról az, hogy egy mozdulattal kitörli valaki az addigi életemet, nem izgulok az egészségemért, mindent elfogadok úgy, ahogy van. Ahogy kapom...
Mert kapok jót is és rosszat is. De talán jót még többet. Ezt addig nem láttam, amíg nem volt ennyi gondom. Az egész élet anomáliák tömkelegéből tevődik össze!
Szörnyű hetem volt, vizsga, költözés a volt férjemtől, és egy nap alatt a munkahelyen mindent megcsinálni, ami a többi elfoglaltság miatt elmaradt. Persze, ilyenkor hibázni is könnyebben szoktam. Most példának okáért elfelejtettem 60 embernek ebédet rendelni. Amikor reggel a metrón belém hasított a felismerés, elzsibbadt az egész gerincem. Hogy fogok a hallgatók elé állni, és megmondani nekik, hogy ma nem kapnak ebédet, mert nekem sok volt a gondom a múlt héten... Felment ez engem a mulasztás terhe alól? Nem... Csak hülyén érezném magam...
Eddig jutottam el, amíg megérkeztem a munkahelyemre. Aztán fogtam magam, és felhívtam az étterem tulajdonosát, és megkértem, hogy segítsen, mert elfelejtettem átküldeni a megrendelőt, de itt van a nyakamon 60 ember, akinek ebédet kellene kapnia. Hihetetlen nyugalommal közölte, hogy majd kapnak egy levest, és egy frissensültet körettel meg egy szelet süteményt. Nincs itt semmi probléma. Fél tizenkettőkor levonultam az éhes csoportommal, és szépen megebédeltek. Mintha mi sem történt volna. Nagyon hálás voltam... nem azért, mert azt hiszem, hogy neki ez nem üzlet. Persze, hogy az. De kimaradt a fejvakarás. Hogy ennyi adagot soron kívül ebédidőben nagyon nehéz beiktatni pluszban, hogy fennakadás lesz a kiszolgálással, hogy most rendelhet be kisegítő pincért. Ez ugyanis mind igaz lett volna. Mindez elmaradt. Megoldotta, nem kellett hatvanszor lehülyézni magamat, ilyen előfordulhat bárkivel. Ezért voltam hálás. Hogy nem kellett megalázkodnom.
Az egész napom nagyon pozitív lett. Amit megkaptam mástól, azt visszaadtam valamilyen formában. Úgy adódott, hogy többször is módomban állt segíteni valamilyen aprósággal valakinek. Nem éreztem megerőltetőnek. Reggel rajtam segítettek, most pedig én tudok segíteni másokon. A kör bezárult. Ilyenkor annyira könnyű olyan közhelyeket előcitálni, hogy lám, mindenkinek így kellene viselkednie, és milyen szépen élhetnének az emberek egymás mellett. Csakhogy az ÉLET nem erről szól. Furcsa kettősség. A jót nem kell megtartani, azonnal tovább kell adni. De nincs mindig VALAKI, akinek tovább lehet adni. Igen, az nincs, akinek továbbadni lehetne. Mert kapni mindig kap az ember. Legfeljebb nem veszi észre, hogy valaki megajándékozta a figyelmével, az előzékenységével, egy gesztussal.
Nyitott szemmel kellene járnunk.
