In memoriam Bagoly...
Este megnéztem a Sötét zsaruk (Men in Black) című filmet. Eddig még - gondolom - semmi extra...
A végén megvilágosodtam... Egész életemben próbáltam bebizonyítani, hogy a skatulyaelv nem állja meg a helyét. Én kívül vagyok a skatulyákon. Jó, lehet mondani, hogy az elv arra az igazságra épül, hogy a belevalók legalább eggyel többen vannak, mint a skatulyák, de sosem voltam jó matekos. Viszont annál erőszakosabb. Én nem megyek be egyikbe sem, és kész! Attól még a két tényező adott, hiszen én is belevaló vagyok, és a skatulyák száma is adott, csak én nem megyek bele. Ezzel már bizonyítottam is.
Szóval, tegnap megnéztem ezt a remekművet. S a végén egy csomagmegőrző látványa bebizonyította, hogy az égvilágon minden skatulya, ebből adódóan mindenki benne van egy skatulyában. Mérsékelten depressziós lettem.
Dühítő... Sok évvel ezelőtt egy nagyon kedves matematikus ismerősömet a világból üldöztem ki azzal, hogy nem fogadtam el ezt az állítást. Végtelen nyugodt ember volt, egyszerűen nem lehetett kihozni a sodrából. Kivéve, ha előálltam egy újabb verzióval a skatulyaelv kapcsán. Aztán lerajzolta a galambdúcot a galambokkal. Gondolta, most látom a saját szememmel, hogy ha akár csak eggyel több galamb van, mint ficak, akkor legalább egyben legalább kettő tubinak kell lennie. Ezután évekig nem beszélt velem. Ugyanis közöltem, hogy akkor az egyik nem megy be a ficakba, hanem ficakon kívül ül le. És kész. De értsem meg végre a gyöpös agyammal, hogy minden egy ficak!!!!!! Nem, ezt nem fogadtam el. Nem az a bajom, hogy nem tudok magam elé képzelni bármit is, hanem az, hogy én másként gondolom. Komolyan megharagudott rám, talán miattam nem nősült meg soha...
Hosszú évekig hallani sem akart rólam. Később megbékélt, gondolom, rájött, hogy a nap attól még keleten kel, ha egy nyakas nő nem adja meg magát. Ez a matematikusoknak talán kicsit lassabban megy, mint az egyéb - gyakorlatilag bármilyen - pasiknak. Néhány éve összefutottunk, és nagyon kellemesen elbeszélgettünk. Nem került szóba semmiféle galambdúc, már réges-rég felnőttek voltunk, nem akartuk egymás idegeit feszíteni. Közben én is megkomolyodtam, igaz, ma sem a matek érdekel, hanem a bölcsészet, de azért már volt közös témánk. Azzal váltunk el, hogy megkérdezte, volt-e már az életemben olyan ember, akinek elfogadtam az érvelését, akinek a tudását hitelesnek tartottam. Abban a percben nagyon szerettem őt. Igen, volt már olyan ismerősöm, akinek a véleménye számomra mindenek felett állt.
Száz évet leéltem úgy, hogy azt gondoltam, én nem vagyok lakója egyetlen skatulyának sem. Majd nagyon fáradtan, erősen filozófikus hangulatban megnéztem egy amerikai filmvígjátékot, még csak nem is célirányosan, hanem, mert az akadt a kezembe. Egy világ omlott össze bennem. Kártyavárként omlott össze az elméletem a skatulyán kívüliségről.
Ez a bizonyos ismerősöm sajnos már nem él. Pedig neki kellett volna elmondanom, hogy mindenben igaza volt. Milyen elégedett lenne.
Ha a véletlen úgy hozná, hogy egy matematikus elolvassa ezt a bejegyzést, kérem ne gyűlöljön!
